Szilvia 1/4

Még nincs teljesen kész, de már így is izgi :D

A Zöld-tó vidéke mindig is az otthont jelentette Szilvia számára. Ede bácsi és Pan néni mindig is tárt karokkal várta őt, bármi is történt. Egyszer például, amikor eléggé benne volt már a kamaszkorban, édesanyja elől menekült ide. Szimplán azért, mert megharagudott rá. És ennek az érzésének az indoka is egyszerű volt! Nem engedték el kedvenc együttese fellépésére. Persze utólag felnőtt fejjel igazat adott szüleinek, de a benne lévő kiskamasz még ilyenkor is ugrándozott benne, és rázta a fejét!

De nem itt! Ez a hely mindig elfeledtette vele minden baját. A lázadó tinit lecsillapította, a nehéz döntések előtt álló fiatal felnőttet megnyugtatta.

Volt valami csodálatosan megfoghatatlan dolog még abban is, ahogy négyesben a tó körül sétáltak. Beszélgettek, nevettek, majd egyszer csak Olaf, fájó lábára hivatkozva leült Ritával egy padra. Rita férje vállára hajtotta a fejét, majd szinte suttogva folytatták előző témájukat. Mivel a párocska leült, Leo és Szilvia kettesben maradtak. Nem telt bele sok idő, és Leo meg is szólalt.

- Lenyűgöző, nem?

- Mármint micsoda?- kérdezte zavartan a lány.

- Hát ők, ketten. Már majdnem negyven éve vannak együtt, de még mindig ugyan úgy szeretik egymást, mint a legelején.

- Ebben biztos vagy?- kérdezte Szilvia. Ő is tudta, hogy a fiúnak igaza van, de kíváncsi volt az indoklásra.

- Teljes mértékben! A legelején nyilván „csak” szerelem volt köztük. De ahogy teltek az évek, megtanulták egymást igazán szeretni. Teljes mértékben megismerni, becsülni és tisztelni a másikat. Ez fontos! Erre épül egy kapcsolat. Hagyni kell, hogy a másik kiteljesedhessen mellettünk, és megvalósíthassa önmagát. Ennek hiányában- nézett Leo Szilviára- nos, ennek hiányában szinte hiábavaló lenne a sok együtt töltött év. Ha nem engeded, hogy a másik feled szabad legyen, egy idő után börtönben érezné magát. Mintha telnének fölötted az évek, és te csak egy ponton toporognál.

Ez a frappáns, tömör válasz több volt, mint amire a lány számított. Mégis csak író. Nyilván már számtalanszor fejtette ki egy kapcsolat dinamikáját. De mégis. Annyira megfogta, hogy a fiú így gondolkodik.

- Tudod, benned van valami erős, gyönyörű és megfoghatatlan- mondta Leo. Szilvia erre úgy elpirult, hogy zavarában a fákat kezdte el nézni.

- Én ezt teljesen komolyan mondtam…- hajolt közelebb a fiú, majd hirtelen karon fogta a lányt, és az erdőnek vették az útjukat.

- Hova viszel?- kérdezte meglepően Szilvia, majd miután választ nem kapott, halkan tűrte tovább az erős kéz szorítását a csuklóján. Úgy negyed óra telhetett el, mikor a fiú elkezdett lassítani, majd megállt. Fürkésző tekintett a lányra nézett, majd megfordult, és immár a lány fogása nélkül haladt tovább. Szilvia mostmár kíváncsi volt, úgyhogy követte. Valahol már az erdő legsűrűjében tarthattak, amikor a lány csobogásra lett figyelmes. Meglepetésére a fiú a hang irányába vette az útját. Alig tíz perce sétálhattak, amikor egy kis patakocskához érkeztek, mellette egy aprócska házikóval.

- Mi ez a hely?- kérdezte Szilvia- Olyan ismerős…

- Nem emlékszel?- válaszolt kérdéssel Leo- Pedig… khm, elég sok időt voltál itt… velem.

Vele?! Ki ő? Mármint, miért nem emlékszem…?

- Érdekes, hogy a helyre jobban emlékszel, mint rám- dőlt neki a háznak Leo- Igaz, akkor nem így néztem ki, és nem is így szólítottál… de azt hittem azért egy nap aktív együttlét után azért fog derengeni valami.

Szilvia odasétált a fiúhoz, majd gyengéden végigsimított az arcán.

- Leon?...- kérdezte kicsit kétkedve a lány. A fiúnak még a szemei is elkezdtek mosolyogni. Legszívesebben magához ölelte volna a lányt, de helyette megfogta a csípőjét, és most úgy fordította magukat, hogy Szilvia legyen a ház felől. Leo a lány fölé hajolt, úgy, hogy éppen csak egy leheletnyi teret adjon neki. Elkezdte csavargatni Szilvia haját, majd halkan, a fülébe súgva folytatta mondandóját.

- Amikor el kellett innen mennem, másra sem tudtam gondolni, csak rád! A gyönyörű hajad, a mosolyod- most egy csókot lehelt a lány nyakára, majd úgy folytatta- Tudod, tizennégy éves korod óta sokat változtál. És amikor a vonaton újból találkoztunk… a szívem kihagyott egy dobbanást.

Szilvia erre nem tudott mit válaszolni. Ő sohasem szerette Leot, vagy ahogy régebben szólította, Leont. Neki mindig is más tetszett. A fiú észrevette, hogy Szilviának valami nyomja a lelkét, és egy nagyot sóhajtott.

- Még mindig nem szeretsz…- mondta fájdalommal a hangjában. Öklével a kis házikó falára ütött, majd hátatfordított a lánynak.

- Byron?- emelte az ég felé a fejét Leo- Byron az, aki miatt nem tudsz szeretni?!- tört ki belőle a keserűség. Most Szilviára nézett. Teljesen eltűnt a sármos, és vidám Leo. Helyette egy megtört kisfiú állt előtte, mint annó, amikor látta, hogy Byron Szilviát ölelgeti.

- Leo, én…- kezdte Szilvia- én nem tudom mit érzek irántad. Kedvellek, és nagyon jó barátom vagy, vagy voltál… már nem tudom eldönteni. A mostani Leo, akit megismertem, teljesen más, mint a régi Leon volt. Kedves, segítőkész és helyes fiú vagy. De nekem idő kell. Most így, így minden olyan kusza- Szilvia átkulcsolta karjait Leo körül, és szorosan magához ölelte- Bocsáss meg, kérlek!

- Szilvia, én úgy sz…- hirtelen a lány megcsókolta Leot. Szilvia sem tudta, miért tette, de így látta a legjobbnak. Hosszú volt ez a csók. Legalábbis annak tűnt. Leo egyre szorosabban ölelte magához Szilviát. Nem tudott betelni vele. Évek óta éhezett erre az egy csókra, de leginkább a lányra, aki ezt a különleges ajándékot adta.

Szilvia 1/3

1/3

Leo mamája talpraesett asszony volt. Rita korához képest meglepően jól tartotta magát, megjelenése üde és fiatalos volt. Ahogy az asztal mellett egyetemista éveiről, majd a férjével közös vállalkozásáról beszélt, Szilviát teljesen lenyűgözte. Gondolkodásmódja magasabb szintű intelligenciára utalt, mely csöppet sem volt meglepő, ha azt nézzük, milyen taníttatást kapott. Általános iskolás éveit otthon, magántanulóként töltötte, míg felsőbb tanulmányait a legelitebb osztályokban. Szilvia egyszerűen nem tudott betelni izgalmasabbnál izgalmasabb történeteivel. Csak úgy itta Rita szavait, majd ha az idős nő egyszer-egyszer felszusszant mondanivalójából, a lány tovább faggatta.

– És Rita- mivel a nő már az elején leszögezte, hogy tegezze, ezért így szólította- mi volt a legelső munkád?

Az asszony elmosolyodott. Kihúzta magát, s egy kicsit előre dőlt, hogy így még inkább nyomatékosítsa válaszát.

- Huszonegy évesen kaptam meg a lehetőséget, hogy a TRFS-D részlegén, mint kódfejtő dolgozhassak. Persze rajtam kívül még negyven további ember értesült ugyan erről az állásajánlatról. Így a tudásunkról számot kellett adni. Egy hét állt a rendelkezésünkre egy pontról pontra megtervezett, tökéletesen „áttörhetetlen” fal feltörésére. A program megírását az orosz titkosszolgálatnál dolgozó, magas pozícióban álló Gyenyisz Dvorkin vállalta. Az az öt ember, aki ezt a lehető leggyorsabban, leghatékonyabban tudta úgy teljesíteni, hogy a rendszer ne észleljen változást, megkapta a munkát. Én három nap alatt jutottam be a program agyába, ahol belülről már gond nélkül el tudtam tüntetni a feltörés nyomait. Rá egy hétre kezdtem a munkát a csapatommal, ahol megkaptam a vezetői beosztást. Egy hónap alatt mi lettünk a legeredményesebb csapat. Én lassan egyre feljebb kerültem a ranglétrán, majd 6 év után társtulajdonos lettem a cégnél. Még abban az évben ismerkedtem meg Olaffal. Rá két évre össze is házasodtunk, megalapítottuk a szintén biztonsági technikákkal foglalkozó családi vállalkozásunkat, és megszületett Leonárd édesanyja- ennél az utolsó szónál egy kicsit halkabb hangnemre váltott. Érezhető volt, ahogy egy enyhe feszültséggel teli sóhaj végigfut az asztalnál ülőkön. Leo felállt, arra hivatkozva, hogy majd ő behozza a salátát, és lassú léptekkel eltűnt a konyhában. Rita most bal kezével megfogta Szilvia jobbját, és mélyen a szemébe nézett.

- Ő neki még mindig nagyon fáj. Persze nekünk is, de ő még mindig nem tudta feldolgozni. Kérlek, segíts neki! Tudod- a nő csak nézte a lányt és mosolygott- nagyon hasonlítasz a lányomra. Norinának is ugyan ilyen gesztenyebarna, hullámos haja volt. Az arca pedig… az arca pedig olyan elbűvölő, és bájos. Mint a tied!

Szilviának jól estek ezek a meleg, dicsérő szavak, de mégis kezdte kellemetlenül érezni magát. Felállt, elnézést kért, és kiment a mosdóba. A folyosó, amin végig kellett mennie, tele volt fényképekkel.

Norina tényleg gyönyörű volt… mintha tényleg hasonlítanék rá egy picit. De csak egy picit.

Szilvia nem időzött ott túl sokáig. A fürdőszobában magára zárta az ajtót, és a csap fölé hajolt. Hogy én mindig ilyen zűrös emberekkel kerülök össze?! Nem minta én nem az lennék… Elmosolyodott saját butaságán. Mindenkinek van valami fájdalma, amit az élete során magával kell cipelnie. Hát, Leonak éppenséggel ez. Érdekes. Mindössze két napja ismeri, de máris hordhatja ő is ezt a súlyt. Nem, ő ezt nem fogja. A halántékát megtörölte egy előbb benedvesített ronggyal, és kiegyenesedett. Túlságosan át tudja érezni mások fájdalmát. Most ezt a képességét korlátoznia kell. Nem élheti úgy az életét, hogy ennyire másra összpontosít. Ahogy belenézett a tükörbe, hirtelen eszébe jutott, hogy már egy jó ideje bent van. Gyorsan rendbeszedte magát, egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, és kilépett a helyiségből. Megint a hosszú folyosó, az ajtó, és már az asztalnál is van. Leo is ott ült, tehát ő nem feledkezett bele a gondolataiba. Szerencsére élénken folyt a beszélgetés, így szinte észre sem vették, mennyi ideig volt távol, vagy azt, hogy leült. Most már az igazi mosolya is visszatért, és fesztelenül hallgatta az eszmecserét.

-… nem Olaf, te löktél bele a vízbe!- nézett a férjére az idős asszony- Tudom, mert utána István is megerősített ebben- kuncogott, majd egy almáért nyúlt, és jóízűen beleharapott.

- És mégis hogyan erősített meg téged István?
- Miután felbukkantam a vízből, és felétek néztem, a kis barátunk ott ugrált körülötted, és nevetve rád mutogatott! Tehát lebuktál!- bökdöste játékosan a férjét az asszony. Olaf kicsit összeráncolta a szemöldökét, majd megadóan magához húzta Ritát, és egy csókot nyomott a homlokára. Olyan idilli hangulat alakult ki. Egy szerető pár, kik meghívták őket ebédre, egy meleg otthon, finom ebéd… Mintha az előző „incidens” meg sem történt volna. Mindenki olyan boldognak tűnik. Még Leo is.
A „boldog Leo”. Milyen jól áll neki amikor mosolyog.
Szilviát teljesen magával ragadta az a kép, amit maga előtt látott. Bőre barnaságát fehér ingje tökéletesen kiemelte. Sötét haja, áttetsző kék szeme egy olyan összképet adott mely teljesen beleégett a gondolataiba. Magát is meglepte, milyen részletességgel végignézett a fiún.

Ekkor Leo észrevette, hogy a lány figyeli. Felé fordult, és rámosolygott. Rita észrevette őket. Megbökte férje vállát, és szemével feléjük „mutogatott”. Olaf rákacsintott feleségére, felállt és megköszörülte a torkát. Szilvia összerezzent, majd a hangadó irányába nézett. Mikor a férfi látta, hogy mindenki figyel, belekezdett mondandójába.

- Ritával úgy gondoljuk, ebéd után mindenkinek jót tenne egy kis séta a tó körül. Leo!

- Ki az a Lucky?- kérdezte Szilvia- Azt hittem csak ketten éltek itt. Vagy nem?

- Nem teljesen- válaszolt a pár helyett Leó- Ő egy nagyon jó barátunk. Igaz, csak pár éve ismerjük, de szinte bárkivel percek alatt össze tud barátkozni. Hozom is!- majd kiment az udvarra.- Igen?
- Hoznád Luckyt?- kérdezte Olaf egy sejtelmes mosoly kíséretében.
- Természetesen!- pattant fel Leo.
- Öhm… elnézést, de Leo miért az udvarra ment? Lucky nem egy…- befejezni már nem tudta a mondatát, mert egy nagy valami megnyalta, és kis híján felborította. Majd újból egy nyalás.
- Te jó ég, mi ez?- kiáltotta Szilvia- Nagy, szőrös, négylábú állat… ez egy kutya?!
- Méghozzá nem is egy akármilyen kutya! Tibeti masztiff!- mondta büszkén Olaf- Nem is tudod elképzelni, mennyi időnkbe tellett találni egy tenyésztőt, aki még ilyen állatokkal foglalkozik.
- De azt hittem a kutyák védett állatok, és háziállatként már nem is lehet kapni!
- Hát tudod, vannak kapcsolataink- kacsintott Rita, majd magához hívta "kis"kedvencét. Szilvia hátán végigfutott a hideg. Ilyen nagy, büszke, és gyönyörű állatot még sohasem látott. Az egész testét sötét szőr borította. Csak az orrától lefele, és négy mancsánál világosodott ki. Kár, hogy az ő szüleinek nem voltak „kapcsolatai”, és nem szereztek neki egy kutyát. Mikor kicsi volt, megtalálta dédmamájának egyik mesekönyvét, melyben a szerző Bibi nevű kutyájának történetét írta le. Csak hogy az a kutyuska elég picike volt, mondhatni mint egy szőrgolyó. Így Szilvia képzeletében a kutyák mindig is ilyen aprócska, hűséges teremtmények voltak. Most, hogy találkozott egy élővel, és Rita is mesélt róluk egy picit, Szilvia el sem tudta képzelni, régebben hány száz fajta élhetett. Kíváncsiságának utat adott, és megkérdezte.

- Régebben pontosan hány fajta kutya élt? – fordult kérdő tekintettel Olafhoz a lány. Az idős férfi a fejét vakarta.

- Megközelítőleg- nyújtotta el érezhetően ezt a szót- négyszázharminc. Talán…

Szilvia 1/2

1/2

Végéhez közeledett a június, s a nappalok lassan kezdték elérni teljes hosszukat. Míg télen alig 8 órára borul fénybe ez a kis völgy, addig nyáron akár 14 óráig is élvezhetjük a nap melengető sugarait. A mai nap is ilyen kellemes meleg volt. Szinte látni lehetett hogyan fiatalodnak meg a fénynyaláb hatására a fából barkácsolt kis kunyhók, egy-egy hintaágy, a régi veranda... egyszerre minden színt kapott, élettel teli lett. Régebben hatalmas turista látványosságnak örvendett ez a kis tó. Jellegzetessége az volt, hogy mikor eljött a tavasz, a környező hegyeken elkezdett olvadni a hó. Ilyenkor a kis völgyet teljesen elborította a kristálytiszta víz, szinte a házak küszöbéig ért. Az emberek csodájára jártak. Mindenki búvárkodni akart, hogy megnézhesse milyen egy vízalatti park, egy játszótér, vagy csak simán a kikövezett út. Szilvia bácsikája is ezért szerette ezt a helyet. Izgalmas volt. A házat amelyben pedig lakott szintén ekkor vette. Nem túl nagy, de akár egy öt fős család is elfért volna benne. Volt benne egy amerikai stílusú konyha, melynek falain faragott edénytartók sorakoztak. A ház belsejét Pan néni festette ki. Ede bácsi felesége hatalmas művészi tehetséggel volt megáldva, de nem akart képességeibe befektetni. Így az épület minden szegélyébe valami különlegeset alkotott. Ha az ember belép az ajtón, olyan érzése támad, mintha egy mesébe csöppenne. Az előszoba mellett azonnal egy kis nappali fogad, melynek mintázata teljesen a Zöld tó természetét idézi. Hatalmas vörös- és cirbolyafenyők, a mennyezeten pedig száz meg száz csillag. A helyiséget két barnás bőrgarnitúra teszi hangulatosabbá, mellyel szemben egy kandalló, fölötte pedig egy 2286-os gyártmányú már színes hologramm TV található. Az ember ilyenkor elgondolkodik, hogy igazából semmi mai nincs a házban. Se egy központi manuális kezelőfelület, mellyel egyszerre szabályozható a falak színe, a belső tér hőmérséklete, se egy HR mely megcsinálja helyetted a házimunkát. Nem. Ez valami más. Régebben Ede bácsi egyszerűen oda volt a régi, huszonegyedik századot idéző építményekért. Így mikor ideköltözött, csakis ezt a már lebontásra váró házat volt hajlandó megvenni. Gondosan újította fel. A bent lévő lépcsőket pedig úgy alakította át, hogy az egész mellett egy hatalmas  faragott tölgyfa fusson, melynek ágai végére családi képeket akasztott. Most, hogy már több éve nem volt átfestve, Szilvinek sok munkálkodni valója akadt. Számított rá, s már lelkiekben is felkészült, de ez több volt, mint amivel egy nap alatt megbirkózik az ember. Elővette bőrkötéses naplóját, amit még édesapjától kapott, és elkezdte felírni a teendőit. Egészen az apróságoknál kezdte, mint például „Kivinni a szemetet” „Felmosni”vagy „Villanykörtét cserélni”.Villanykörtét cserélni… Persze. Ilyenkor, mikor már szinte seholsem kapható. Mindenhol csak módosult don részecskéket használnak erre a feladatra. Ezeket a részecskéket egy magyar fizikus fedezte fel, még 2065-ben. Azóta az energiaválság megoldódott, s a világgazdaságnak többé emiatt nem kellett aggódnia. Szilvi épp azon gondolkodott, hogy egy ilyen donszórót mégiscsak beszerel, amikor valahol a távolban léptek zaját hallotta. Majd egyre közeledett a hang. Egy-egy reccsenés jelezte, hol tarthat a házat megközelítő idegen, majd hirtelen a lépéseknek végeszakadt. Helyét három határozott kis koppintás váltotta fel.

- Azonnal!- kiáltotta Szilvia, és hangos dobbanások kíséretében lesietett a lépcsőn. Kis híja volt, hogy majdnem megbotlott. A létrát, amit kint hagyott, hogy a fa magasabb részeit is elérhesse festésnél, szintén alig tudta kikerülni.

Végre az előszobához ért. Még pár lépés… Megszorította a kilincset, vett egy mély levegőt és kinyitotta a bejárati ajtót. 

Leo állt előtte. Ma sokkal magabiztosabbnak, kiegyensúlyozottabbnak látszott. A lány most, hogy jobban megnézhette, az is feltűnt neki, mennyire helyes. Kezében egy napsárga, cserepes virágot tartott. Fehér ingje kicsit koszos volt, arcát megkapta a nap.

- Jó reggelt!- mosolyodott el a váratlan vendég.

- Jó reggelt!

Szilvit valami kellemes meleg érzés árasztotta el. Legszívesebben elemezni akarta volna, de ez a csodás pillanat, mint egy lepke, tovaszállt. Ekkor Leo ismét megszólalt:

- Mint láthatod, egy kicsit koszos vagyok- ezzel a ruhájára mutatott- reggel óta csak kertészkedtem.

- Aha. És a virág? Vagy?..- nézett kérdőn Szilvia a fiúra. De ő csak mosolygott, szemeivel pedig a lány tekintetét fürkészte. Mintha csak azt kérdezné: ,,Te kis butus, hát nem egyértelmű? "

- Neked hoztam. Ha pedig szépen megkérsz,- nézett körül- akkor segíthetek a takarításban is. De csak egy feltétellel!- most közelebb hajolt a lányhoz- ha nálunk ebédelsz. Nagymamám már teljesen beleélte magát, hogy jön még egy vendég, így nem ér nem elfogadni- majd kacsintott egyet.

Milyen szenvtelen?! Vagy csak túl nyitott? Nem tudom eldönteni.. de legalább besegít egy kicsit, és az ebéd is megvan oldva. 

Mialatt  Szilvi az előbb történteket fejtegette, Leo letette a cserepes virágot az asztalra, és újból körülnézett. Csodálatos látvány tárult a szeme elé. Ilyet még életében nem látott. Persze hallott már róla, és tudta is, hogy régebben festették a falakat, de akkor is csak egyszínűre, vagy csak kisebb mintázattal. Ma már mindent a ház központi manuális felületével lehet beállítani, a színeket gép szerkeszti. Így amikor meglátta a mesterien kidolgozott fenyőket, a véletlenszerűen feltűnő mókusokat, erdei baglyokat a szája is tátva maradt. Még mielőtt észbe kapott volna, kezével már végig is simította a fal felületét. Nem tudott betelni vele. Valahonnan messziről hallotta, hogy valaki a nevén szólítja, de egyszerűen nem foglalkozott, nem tudott foglalkozni vele. Teljesen extázisba került. Ekkor kisebb nyomást érzett a vállán, és megfordult. Szilvia volt az, aki ebből az önkívületlen állapotból visszahozta. Keze a fiú balján pihent, és aggódó arccal nézett rá.

- Jól vagy? Mintha...- itt kénytelen volt abbahagyni mondandóját, mert egyszerűen nem tudta, mivel folytathatná.

Leo leroskadt a földre, nekidőlt a falnak, és beletúrt a hajába. Tekintete arról árulkodott, hogy jelenleg nem itt jár. Mosolygott ugyan, de ez nem az a fajta volt, ami megnyugtatja az embert. Szilvia jobbnak látta, ha ő is leül mellé. Egy ideig semmi sem történt. Leo csak nézett előre, majd kellő idő elteltével halkan, alig hallhatóan megszólalt:

- Tudod, nem gondoltam volna, hogy bármi is ilyen hatással lehet rám. Sokat jelent számomra a művészet- itt hirtelen elcsuklott a hangja, de pár másodperc elteltével folytatta- Édesanyám is művész volt...

- Hogy érted, hogy volt?- szinte suttogva kérdezte a lány, de mintha már sejtette volna rá a választ.

- Már 4 éve történt. Miután megszületett a húgom, Bogi, anyánál rákot állapítottak meg- Leo pillantása most a falakról Szilviára vándorolt- Tömören ennyi.. nem szeretnék róla beszélni.

Szilvia teljesen megértette a fiú érzéseit. Csöndesen felállt, kisétált a konyhába, s pár perc múlva két bögre langyos teával tért vissza. Az egyiket átnyújtotta Leonak, a másikba pedig belekortyolt.

- Kora reggel főztem, így nem csoda, hogy már egy kicsit elhűlt. Ha gondolod, főzhetek egy másikat.

- Nem, nem ez így pont jó.

- Öhm.. már tizenegy van. Mikorra is kell mennünk a nagyidhoz?

- Pontban tizenkettőkor vár minket. Viszont addigra tuti nem leszünk kész mindennel- Leo most felállt és a kezét nyújtotta a lánynak- Úgyhogy munkára!

-----*-*-*-*-*-*-*-----

Szilvia 1/1

Első fejezet

1/1

 A vonat pontosan öt órája indult el Debrecenből. Forró júniusi nap, nem épp alkalmas az utazásra. Szilvia már a beszállás előtt kinézte magának ezt a kabint, ahol most ült. Kívülről egész tisztának nézett ki, sehol egy lélek... pont neki való. Egész úton csak olvasni akart, talán egy kis zenét hallgatni, de társaságra nem vágyott. Az ablak mellett foglalt helyet, ahol egyszer kétszer a tájat is meg tudta csodálni.

Magas hegyek.. a kis tó.. az a kis fenyő amit még kisiskolás koromban ültettünk Ede bácsival. Hmm.. vajon már mekkora?

Szilvia gondolataiba mélyedve meredt ki az ablakon. Nem is csoda, hogy észre sem vette a fülkébe belépő idegent. A férfi tekintete az üres ülésekről azonnal a lány gyönyörű idomaira vándorolt. Hosszú sötétbarna göndör haj, és ugyan olyan sötét barna meleg szemek. Testét régi divatokat idéző piros pöttyös lenge ruha fedte. Kezében egy vastag bőrrel befedett nyitott könyv pihent, melynek oldalai már megsárgultak. Benne furcsa kriszk-kraszkok, kiigazodni belőle nem nagyon lehetett. Ekkor a lány lassan megfordult. Tekintetük találkozása valami furcsa érzéssel töltötte el a férfit. Az a tekintet valahogy megbabonázta. Egyszerre volt kellemesen befogadó és meleg, mint amikor egy fagyos téli este egy forrócsokival a kezedben bebújsz a puha ágyba, és rideg, mint amikor rájössz, hogy nem a sajátodban fekszel… Nem tudod eldönteni mire gondol... Ekkor a lány megszólalt:

- Le szeretnél ülni?- A férfi hirtelen azt sem tudta mit válaszoljon. Elkezdett gagyogni, majd gyorsan csak ennyit mondott:

- Ühöm...- majd csöndesen helyet foglalt.

- Szilvia- nyújtotta ki a kezét a lány, s rámosolygott az idegenre.

- Leonárd- s ő is elmosolyodott.

- Hová tartasz kedves Leo? Hívhatlak Leonak?

- Persze! A barátaim is így becéznek- majd hirtelen elővett egy zöld kis noteszt, és gyors mozdulatokkal beleírt valamit. Felnézett, majd mintha valami ihletett kapott volna, újból írni kezdett. Szilvi csak nézte, megköszörülte a torkát, majd ismét megkérdezte:

- Tehát, hova mész?- Leo ekkor felkapta a fejét, és bocsánatkérő arccal nézett a lányra.

- Elnézést... tudod író vagyok, és ha valami az eszembe jut, azonnal le kell írnom. Ami az úti célomat illeti a Zöld tóhoz megyek. Egy kicsit talán el van rejtve a nagyvilág szemei elől, de pont ez benne a szép. A nagymamámat megyek oda meglátogatni.

-----*-*-*-*-*-*-*-----

Egy kis Bemutatkozás:
 Debreceni, tanuló vagyok. Ennél többet nem is nagyon szeretnék elárulni. :D
Nem tenne jót sem a story-nak, sem a blognak, ha az alapján ítélnétek meg engem, amit itt nagy hirtelenjében olvashattok rólam :)
Jó szórakozást, s kérlek ha tetszik, írjatok megjegyzést, vagy akár építő jellegű kritikát is!

Senga

Szilvia

Szilvia

A 2300-as években vagyunk. Szilvia a Debreceni Egyetem hallgatója nem rég kapta meg természettudományi diplomáját. Úgy dönt, ennek örömére elutazik két hétre Ausztriába, a Zöld tó melletti kis nyaralójába, melyet elhunyt nagybácsija Ede hagyott rá.

Tudni kell, hogy ekkor már a csillagrendszerünktől nem messze felfedeztek a Földtől kisebb, lakható bolygót, az F2-t. Erre az új, s még felfedezetlen helyre kap meghívást Szilvi. A bolygó bioszféráját kellene megvizsgálnia egy hozzá kirendelt különleges csapattal.

Vajon Szilvia elfogadja ezt a lehetőséget?