Szilvia 1/4

Még nincs teljesen kész, de már így is izgi :D

A Zöld-tó vidéke mindig is az otthont jelentette Szilvia számára. Ede bácsi és Pan néni mindig is tárt karokkal várta őt, bármi is történt. Egyszer például, amikor eléggé benne volt már a kamaszkorban, édesanyja elől menekült ide. Szimplán azért, mert megharagudott rá. És ennek az érzésének az indoka is egyszerű volt! Nem engedték el kedvenc együttese fellépésére. Persze utólag felnőtt fejjel igazat adott szüleinek, de a benne lévő kiskamasz még ilyenkor is ugrándozott benne, és rázta a fejét!

De nem itt! Ez a hely mindig elfeledtette vele minden baját. A lázadó tinit lecsillapította, a nehéz döntések előtt álló fiatal felnőttet megnyugtatta.

Volt valami csodálatosan megfoghatatlan dolog még abban is, ahogy négyesben a tó körül sétáltak. Beszélgettek, nevettek, majd egyszer csak Olaf, fájó lábára hivatkozva leült Ritával egy padra. Rita férje vállára hajtotta a fejét, majd szinte suttogva folytatták előző témájukat. Mivel a párocska leült, Leo és Szilvia kettesben maradtak. Nem telt bele sok idő, és Leo meg is szólalt.

- Lenyűgöző, nem?

- Mármint micsoda?- kérdezte zavartan a lány.

- Hát ők, ketten. Már majdnem negyven éve vannak együtt, de még mindig ugyan úgy szeretik egymást, mint a legelején.

- Ebben biztos vagy?- kérdezte Szilvia. Ő is tudta, hogy a fiúnak igaza van, de kíváncsi volt az indoklásra.

- Teljes mértékben! A legelején nyilván „csak” szerelem volt köztük. De ahogy teltek az évek, megtanulták egymást igazán szeretni. Teljes mértékben megismerni, becsülni és tisztelni a másikat. Ez fontos! Erre épül egy kapcsolat. Hagyni kell, hogy a másik kiteljesedhessen mellettünk, és megvalósíthassa önmagát. Ennek hiányában- nézett Leo Szilviára- nos, ennek hiányában szinte hiábavaló lenne a sok együtt töltött év. Ha nem engeded, hogy a másik feled szabad legyen, egy idő után börtönben érezné magát. Mintha telnének fölötted az évek, és te csak egy ponton toporognál.

Ez a frappáns, tömör válasz több volt, mint amire a lány számított. Mégis csak író. Nyilván már számtalanszor fejtette ki egy kapcsolat dinamikáját. De mégis. Annyira megfogta, hogy a fiú így gondolkodik.

- Tudod, benned van valami erős, gyönyörű és megfoghatatlan- mondta Leo. Szilvia erre úgy elpirult, hogy zavarában a fákat kezdte el nézni.

- Én ezt teljesen komolyan mondtam…- hajolt közelebb a fiú, majd hirtelen karon fogta a lányt, és az erdőnek vették az útjukat.

- Hova viszel?- kérdezte meglepően Szilvia, majd miután választ nem kapott, halkan tűrte tovább az erős kéz szorítását a csuklóján. Úgy negyed óra telhetett el, mikor a fiú elkezdett lassítani, majd megállt. Fürkésző tekintett a lányra nézett, majd megfordult, és immár a lány fogása nélkül haladt tovább. Szilvia mostmár kíváncsi volt, úgyhogy követte. Valahol már az erdő legsűrűjében tarthattak, amikor a lány csobogásra lett figyelmes. Meglepetésére a fiú a hang irányába vette az útját. Alig tíz perce sétálhattak, amikor egy kis patakocskához érkeztek, mellette egy aprócska házikóval.

- Mi ez a hely?- kérdezte Szilvia- Olyan ismerős…

- Nem emlékszel?- válaszolt kérdéssel Leo- Pedig… khm, elég sok időt voltál itt… velem.

Vele?! Ki ő? Mármint, miért nem emlékszem…?

- Érdekes, hogy a helyre jobban emlékszel, mint rám- dőlt neki a háznak Leo- Igaz, akkor nem így néztem ki, és nem is így szólítottál… de azt hittem azért egy nap aktív együttlét után azért fog derengeni valami.

Szilvia odasétált a fiúhoz, majd gyengéden végigsimított az arcán.

- Leon?...- kérdezte kicsit kétkedve a lány. A fiúnak még a szemei is elkezdtek mosolyogni. Legszívesebben magához ölelte volna a lányt, de helyette megfogta a csípőjét, és most úgy fordította magukat, hogy Szilvia legyen a ház felől. Leo a lány fölé hajolt, úgy, hogy éppen csak egy leheletnyi teret adjon neki. Elkezdte csavargatni Szilvia haját, majd halkan, a fülébe súgva folytatta mondandóját.

- Amikor el kellett innen mennem, másra sem tudtam gondolni, csak rád! A gyönyörű hajad, a mosolyod- most egy csókot lehelt a lány nyakára, majd úgy folytatta- Tudod, tizennégy éves korod óta sokat változtál. És amikor a vonaton újból találkoztunk… a szívem kihagyott egy dobbanást.

Szilvia erre nem tudott mit válaszolni. Ő sohasem szerette Leot, vagy ahogy régebben szólította, Leont. Neki mindig is más tetszett. A fiú észrevette, hogy Szilviának valami nyomja a lelkét, és egy nagyot sóhajtott.

- Még mindig nem szeretsz…- mondta fájdalommal a hangjában. Öklével a kis házikó falára ütött, majd hátatfordított a lánynak.

- Byron?- emelte az ég felé a fejét Leo- Byron az, aki miatt nem tudsz szeretni?!- tört ki belőle a keserűség. Most Szilviára nézett. Teljesen eltűnt a sármos, és vidám Leo. Helyette egy megtört kisfiú állt előtte, mint annó, amikor látta, hogy Byron Szilviát ölelgeti.

- Leo, én…- kezdte Szilvia- én nem tudom mit érzek irántad. Kedvellek, és nagyon jó barátom vagy, vagy voltál… már nem tudom eldönteni. A mostani Leo, akit megismertem, teljesen más, mint a régi Leon volt. Kedves, segítőkész és helyes fiú vagy. De nekem idő kell. Most így, így minden olyan kusza- Szilvia átkulcsolta karjait Leo körül, és szorosan magához ölelte- Bocsáss meg, kérlek!

- Szilvia, én úgy sz…- hirtelen a lány megcsókolta Leot. Szilvia sem tudta, miért tette, de így látta a legjobbnak. Hosszú volt ez a csók. Legalábbis annak tűnt. Leo egyre szorosabban ölelte magához Szilviát. Nem tudott betelni vele. Évek óta éhezett erre az egy csókra, de leginkább a lányra, aki ezt a különleges ajándékot adta.