Szilvia 1/3

1/3

Leo mamája talpraesett asszony volt. Rita korához képest meglepően jól tartotta magát, megjelenése üde és fiatalos volt. Ahogy az asztal mellett egyetemista éveiről, majd a férjével közös vállalkozásáról beszélt, Szilviát teljesen lenyűgözte. Gondolkodásmódja magasabb szintű intelligenciára utalt, mely csöppet sem volt meglepő, ha azt nézzük, milyen taníttatást kapott. Általános iskolás éveit otthon, magántanulóként töltötte, míg felsőbb tanulmányait a legelitebb osztályokban. Szilvia egyszerűen nem tudott betelni izgalmasabbnál izgalmasabb történeteivel. Csak úgy itta Rita szavait, majd ha az idős nő egyszer-egyszer felszusszant mondanivalójából, a lány tovább faggatta.

– És Rita- mivel a nő már az elején leszögezte, hogy tegezze, ezért így szólította- mi volt a legelső munkád?

Az asszony elmosolyodott. Kihúzta magát, s egy kicsit előre dőlt, hogy így még inkább nyomatékosítsa válaszát.

- Huszonegy évesen kaptam meg a lehetőséget, hogy a TRFS-D részlegén, mint kódfejtő dolgozhassak. Persze rajtam kívül még negyven további ember értesült ugyan erről az állásajánlatról. Így a tudásunkról számot kellett adni. Egy hét állt a rendelkezésünkre egy pontról pontra megtervezett, tökéletesen „áttörhetetlen” fal feltörésére. A program megírását az orosz titkosszolgálatnál dolgozó, magas pozícióban álló Gyenyisz Dvorkin vállalta. Az az öt ember, aki ezt a lehető leggyorsabban, leghatékonyabban tudta úgy teljesíteni, hogy a rendszer ne észleljen változást, megkapta a munkát. Én három nap alatt jutottam be a program agyába, ahol belülről már gond nélkül el tudtam tüntetni a feltörés nyomait. Rá egy hétre kezdtem a munkát a csapatommal, ahol megkaptam a vezetői beosztást. Egy hónap alatt mi lettünk a legeredményesebb csapat. Én lassan egyre feljebb kerültem a ranglétrán, majd 6 év után társtulajdonos lettem a cégnél. Még abban az évben ismerkedtem meg Olaffal. Rá két évre össze is házasodtunk, megalapítottuk a szintén biztonsági technikákkal foglalkozó családi vállalkozásunkat, és megszületett Leonárd édesanyja- ennél az utolsó szónál egy kicsit halkabb hangnemre váltott. Érezhető volt, ahogy egy enyhe feszültséggel teli sóhaj végigfut az asztalnál ülőkön. Leo felállt, arra hivatkozva, hogy majd ő behozza a salátát, és lassú léptekkel eltűnt a konyhában. Rita most bal kezével megfogta Szilvia jobbját, és mélyen a szemébe nézett.

- Ő neki még mindig nagyon fáj. Persze nekünk is, de ő még mindig nem tudta feldolgozni. Kérlek, segíts neki! Tudod- a nő csak nézte a lányt és mosolygott- nagyon hasonlítasz a lányomra. Norinának is ugyan ilyen gesztenyebarna, hullámos haja volt. Az arca pedig… az arca pedig olyan elbűvölő, és bájos. Mint a tied!

Szilviának jól estek ezek a meleg, dicsérő szavak, de mégis kezdte kellemetlenül érezni magát. Felállt, elnézést kért, és kiment a mosdóba. A folyosó, amin végig kellett mennie, tele volt fényképekkel.

Norina tényleg gyönyörű volt… mintha tényleg hasonlítanék rá egy picit. De csak egy picit.

Szilvia nem időzött ott túl sokáig. A fürdőszobában magára zárta az ajtót, és a csap fölé hajolt. Hogy én mindig ilyen zűrös emberekkel kerülök össze?! Nem minta én nem az lennék… Elmosolyodott saját butaságán. Mindenkinek van valami fájdalma, amit az élete során magával kell cipelnie. Hát, Leonak éppenséggel ez. Érdekes. Mindössze két napja ismeri, de máris hordhatja ő is ezt a súlyt. Nem, ő ezt nem fogja. A halántékát megtörölte egy előbb benedvesített ronggyal, és kiegyenesedett. Túlságosan át tudja érezni mások fájdalmát. Most ezt a képességét korlátoznia kell. Nem élheti úgy az életét, hogy ennyire másra összpontosít. Ahogy belenézett a tükörbe, hirtelen eszébe jutott, hogy már egy jó ideje bent van. Gyorsan rendbeszedte magát, egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, és kilépett a helyiségből. Megint a hosszú folyosó, az ajtó, és már az asztalnál is van. Leo is ott ült, tehát ő nem feledkezett bele a gondolataiba. Szerencsére élénken folyt a beszélgetés, így szinte észre sem vették, mennyi ideig volt távol, vagy azt, hogy leült. Most már az igazi mosolya is visszatért, és fesztelenül hallgatta az eszmecserét.

-… nem Olaf, te löktél bele a vízbe!- nézett a férjére az idős asszony- Tudom, mert utána István is megerősített ebben- kuncogott, majd egy almáért nyúlt, és jóízűen beleharapott.

- És mégis hogyan erősített meg téged István?
- Miután felbukkantam a vízből, és felétek néztem, a kis barátunk ott ugrált körülötted, és nevetve rád mutogatott! Tehát lebuktál!- bökdöste játékosan a férjét az asszony. Olaf kicsit összeráncolta a szemöldökét, majd megadóan magához húzta Ritát, és egy csókot nyomott a homlokára. Olyan idilli hangulat alakult ki. Egy szerető pár, kik meghívták őket ebédre, egy meleg otthon, finom ebéd… Mintha az előző „incidens” meg sem történt volna. Mindenki olyan boldognak tűnik. Még Leo is.
A „boldog Leo”. Milyen jól áll neki amikor mosolyog.
Szilviát teljesen magával ragadta az a kép, amit maga előtt látott. Bőre barnaságát fehér ingje tökéletesen kiemelte. Sötét haja, áttetsző kék szeme egy olyan összképet adott mely teljesen beleégett a gondolataiba. Magát is meglepte, milyen részletességgel végignézett a fiún.

Ekkor Leo észrevette, hogy a lány figyeli. Felé fordult, és rámosolygott. Rita észrevette őket. Megbökte férje vállát, és szemével feléjük „mutogatott”. Olaf rákacsintott feleségére, felállt és megköszörülte a torkát. Szilvia összerezzent, majd a hangadó irányába nézett. Mikor a férfi látta, hogy mindenki figyel, belekezdett mondandójába.

- Ritával úgy gondoljuk, ebéd után mindenkinek jót tenne egy kis séta a tó körül. Leo!

- Ki az a Lucky?- kérdezte Szilvia- Azt hittem csak ketten éltek itt. Vagy nem?

- Nem teljesen- válaszolt a pár helyett Leó- Ő egy nagyon jó barátunk. Igaz, csak pár éve ismerjük, de szinte bárkivel percek alatt össze tud barátkozni. Hozom is!- majd kiment az udvarra.- Igen?
- Hoznád Luckyt?- kérdezte Olaf egy sejtelmes mosoly kíséretében.
- Természetesen!- pattant fel Leo.
- Öhm… elnézést, de Leo miért az udvarra ment? Lucky nem egy…- befejezni már nem tudta a mondatát, mert egy nagy valami megnyalta, és kis híján felborította. Majd újból egy nyalás.
- Te jó ég, mi ez?- kiáltotta Szilvia- Nagy, szőrös, négylábú állat… ez egy kutya?!
- Méghozzá nem is egy akármilyen kutya! Tibeti masztiff!- mondta büszkén Olaf- Nem is tudod elképzelni, mennyi időnkbe tellett találni egy tenyésztőt, aki még ilyen állatokkal foglalkozik.
- De azt hittem a kutyák védett állatok, és háziállatként már nem is lehet kapni!
- Hát tudod, vannak kapcsolataink- kacsintott Rita, majd magához hívta "kis"kedvencét. Szilvia hátán végigfutott a hideg. Ilyen nagy, büszke, és gyönyörű állatot még sohasem látott. Az egész testét sötét szőr borította. Csak az orrától lefele, és négy mancsánál világosodott ki. Kár, hogy az ő szüleinek nem voltak „kapcsolatai”, és nem szereztek neki egy kutyát. Mikor kicsi volt, megtalálta dédmamájának egyik mesekönyvét, melyben a szerző Bibi nevű kutyájának történetét írta le. Csak hogy az a kutyuska elég picike volt, mondhatni mint egy szőrgolyó. Így Szilvia képzeletében a kutyák mindig is ilyen aprócska, hűséges teremtmények voltak. Most, hogy találkozott egy élővel, és Rita is mesélt róluk egy picit, Szilvia el sem tudta képzelni, régebben hány száz fajta élhetett. Kíváncsiságának utat adott, és megkérdezte.

- Régebben pontosan hány fajta kutya élt? – fordult kérdő tekintettel Olafhoz a lány. Az idős férfi a fejét vakarta.

- Megközelítőleg- nyújtotta el érezhetően ezt a szót- négyszázharminc. Talán…